Másnap reggel Miyoko szemei a
madárcsicsergésre kipattantak. Alig aludt, hajnali 5 lehetett. Álmosan a
mobiljára nézett, majd elfordult és vissza csukta a szemét. Ismét fájt a feje,
de már nem is érdekelte. Ahogy elfordult, meglátta, hogy még mindig kint ül a
teraszon, mégis be van takarva és párna van a feje mögött. Talán ezért fájt a
feje, mert ülve aludt. Ekkor lépéseket hallott, így gyorsan alvást színlelt. Maga
sem tudta miért, de most amúgy is vissza aludt volna, akár ülve is. Azért
résnyire hagyta nyitva a szemét, hogy lássa ki járkál a szobájában. Anyja volt
az természetesen. Óvatosan kinyitotta az ajtót, de amikor meglátta, hogy Miyoko
még mindig alszik, a tálcát a lány íróasztalára rakta és elment. Vagyis, csak
akart. De hirtelen vissza fordult és valamit ott pakolászott.
Miyoko ekkor kinyitotta a szemét,
nem szerette, ha Fuyumi ott pakolászik. Nyújtózott, ásított és végül bement.
- Én ébresztettelek fel? – szökkent
oda anyja egy gyors ölelésre.
- N-nem... -dörzsölte szemét a lány-
Köszi, hogy betakartál.
- Féltelek behozni, nehogy
felébresszelek. Őrködtél? – kérdezte viccesen.
Miyoko halkan kuncogott, majd eszébe
jutott, hogy a kardja még kint van. Gyorsan kifutott, behozta és a megfelelő
rejtett rekeszbe rakta.
- Elgondolkoztam... – hajtotta le a
fejét. Fuyumi nem kérdezett tovább, csak rá mosolygott. Ez a mosoly végül
nevetésbe váltott, először halk kuncogás, majd igazi, mélyről jövő nevetés. A
lány értetlenül nézett. Most vagy le fogja szidni, mert valamit igazán rosszul
titkol előle, vagy valami eszébe jutott. Szerencsére az utóbbi volt, a tigris
magához szorította a kis trónörököst, még mindig nevetve.
- Olyan voltál ott kint mint egy kis
szusi! Mint amikor kiskorodban bebugyoláltalak! – kuncogott, majd felemelte
Miyokót.
- Anya! Tegyél le!
- Uh, már alig bírlak el. -kuncogott
Fuyumi még mindig, de végül lerakta. A lánynak ekkor már valami furcsa volt.
Évek óta nem látta ilyennek az anyját. – Na, nekem mennem kell. Készítettem
neked teát, ide raktam az asztalodra. Még meleg. Meg Lilja hamarosan ide
látogat, tudod, ez az éves köre.
- Aham. Anyu... Minden.... Oké?
- Miért ne lenne, kicsi szusi? –
puszilta meg a lány homlokát.
- Ritkán vagy ilyen.
- Addig örülj, amíg vagyok ilyen. –
bökte meg az orrát. – Bíp. De most már tényleg rohannom kell, vigyázz magadra.
– ölelte meg utoljára és már elment volna, amikor ismét vissza fordult. – Meg
egy utolsó dolog. Amikor betakartalak, egy fiút láttam a szobádban. Körbe
nézett, majd táskájából kivett egy könyvet, letette és el ment. A fotóalbumot rakta
le.
- Oh, ez egy hosszabb sztori. Ha
vissza jöttél elmesélem.
- Oké. – mosolygott Fuyumi, és most
tényleg kiment. Ezután Miyoko megitta a teát, majd elvégezte a ház körüli
munkákat, többek között a takarója és párnája kimosását.
Közel 10 óra lehetett, ő az ágyában
feküdt, szundított. Igazán keveset aludt ma éjjel, de úgy aludni még sem bírt.
A terasz ajtaján kopogást hallott. Csak egy valaki lehetett. Igazából nem.
Lehet, hogy elfelejtett ajtót nyitni és Akio az ablakot dobálja kővel. Nem...
Ezt nem kavics koppanásnak hangzott. Ahogy ezen gondolkodott, az ajtó kattant
egyet, majd kinyílt.
- Csipkerózsika!
- Hagyj békén!
- Mert rám hívod a rendőröket, vagy
mi?
- Meggondolom magam.
- Mesélj még erről!
Ekkor Miyoko nem bírta tovább, az
első kezébe eső dolgot, egy kés hüvelyt, és fordulás közben hozzá vágta. Ez
meglepte a fiút, nagyot koppant a fején. Ekkor nagy léptekkel oda ment és
kiemelte a lányt az ágyból, aki erre felsikkantott.
- Tegyél le!
- Ki az ágyból, dolgunk van!
- Te sosem alszol? Láttam itt jártál
az éjjel.
- Azért őrködtél?
- Csak elbóbiskoltam egy kicsit.
- Úgy aludtál, mint a bunda, átestem
rajtad és az sem zavart.
Erre Miyoko nem tudott mit
válaszolni, hanem árnyék alakba váltott és a földre esett.
- 5 perc. – mondta Hikaru és kiment.
Miyoko csak ásított, macska módra nyújtózott és neki állt készülődni.
- 5 perc, 5 perc.... -morogta
magában, miközben az árnyékkezekkel a táskáját pakolta- Mintha az Aerten
annyira tenné a dolgát, hogy minden perc számít...
Végül
elkészült, Hikaru pedig már kint várta, a motorjának dőlve mobilozott. Amikor
meglátta a lányt, elrakta, felült és beindította a motort. Miyoko csak felült
és mentek is.
- 5 perc, 26 másodperc. Késtél.
- Hurr, durr... – morgott vissza
Miyoko- A nagyfőnök látni kíván, vagy mi?
- Majd még mesélek erről, ha a nem
vezetek.
Egyenesen az erdő felé tartottak. A
lánynak közben volt ideje megfigyelni, hogy a motor oldalán volt egy táska,
amiből a maszk kandikált ki. Egy rúgás segítségével viszont eltűnt a táskában
ismét.
- Szóval, uhm... Ez az új trend,
hogy nem használod a maszkod? – kérdezte, de nem jött válasz- Elvitte a cica a
nyelved? „Jó újra látni”, satöbbi? Nem?
Csend. Aztán nem tudott mit tenni,
sóhajtott és a fejét a testvére hátának támasztotta, csak figyelte, ahogy a
házak ritkulnak, a fák pedig sűrűsödnek. Mindig erre mentek, amikor Hikaru
tanította őt. Elhaladtak a régi játszótér mellett is. Már csak a madarak
csiripelését és a motor zúgását lehetett hallani, a tavaszi nap sugarai pedig foltokban
sütötte a macskák arcát. Egy bő óra után megérkeztek a tisztásra, ahol egy
repülőgép várt, Hikaru pedig felhajtott a rámpán.
Mindketten
leszálltak, de a lány meglepetésére élő patkányok várták. Hikaru a táskáját
levette, majd kivett belőle egy kis dobozt, szépen becsomagolva.
- Örülök, hogy újra látlak.
-mosolygott rá, átölelte és átadta a dobozt.
- Ühm, k-köszönöm. – motyogott
zavarában Miyoko. Végül fivére egy kis helyiségbe vezette, ahol ülések voltak
két oldalon, igaz, nem olyan sok, mint egy utasszállító repülőben. A fiú az
egyik üléspárt hátra fordította, majd az oldalt lévő kis lapot felhúzta, így
lett ott egy kis asztal. Leültek egymással szemben.
- Bontsd csak ki. – mosolygott a
fiú. Miyoko picit óvakodva, de megtette. Kis uzsonnás doboz volt benne, teli
szusival, rizsgolyóval, meg hasonló finomságok voltak benne. A fiatal
boszorkány óvatosan felpillantott testvérére, aki bizakodóan mosolygott vissza
rá.
- Hát ez... – kuncogott fel Miyoko-
Meglepő. Nem számítottam rá. De köszönöm. Miből gondoltad, hogy ezeket
szeretem?
- Hívd megérzésnek, vagy aminek
akarod.
- Több évnyi megfigyelésnek...
-kuncogott a lány.
- És sajnálom, hogy csak úgy
kirángattalak az ágyból, de ez nem tűr halasztást.
- Mi?
- E-erről Morana akar mesélni majd.
Még én sem tudom pontosan. De – állt fel hirtelen- most el kell intéznem pár
dolgot, mindjárt jövök. Addig is, -hajolt meg enyhén, érződően cinikusan- jó
étvágyat.
- Kösz.
Hikaru
elhagyta a szobát, Miyoko pedig egyedül maradt. A folyosón hallatszódott, ahogy
a fiú parancsokat osztogat, de Miyoko viccesnek találta. Sosem gondolta volna,
hogy az a kis szeleburdi fiú, aki 5 évesen volt, most egy kisebb katonaságot
irányít. Egyik szülőjük sem akarta ezt a sorsot nekik, mégis... Nincsenek itt,
hogy ellene szólhassanak. Ebbe belegondolva Miyoko picit megrázta a fejét.
Amikor befejezte a kései reggelit, kinézett az ablakon, már rég a levegőben
voltak, a felhők felett. Egész fárasztó volt nézni. Mégis, meglepetésére, az
álmosság erőszakosan rá telepedett és nem bírt küzdeni. Ekkor lépett be Hikaru
és csettintgetett a lány orra előtt, de az nem reagált, csak hátra dőlt és
becsukta a szemét.
- Hika... ru... – suttogta mielőtt
elnyomta az álom.
A
fiú csak elmosolyodott. A dobozt vissza csomagolta és elrakta a táskájába, majd
az asztalt lehajtotta. Nővérét megfogta és elfektette egy hosszabb üléssoron,
hátul. Végül felvette a maszkját és előre ment vezetni.
„Mr.
Darren
Mi
történik?
Minden
meg van, hogy véget vessünk a maszkosnak, mire várunk? A legerősebb antrók állnak az
A.F.V.-vel szövetségben, én magam láttam, hogy a haderejük is rendben van.
Tudom,
én nem vagyok olyan nagy hős, mint bárki az Ötösből, vagy az egykori
Aertenből, de ha tudok segíteni, én szívesen teszem.
Várom
mielőbbi válaszát,
Arany
Hajna”
„Miss.
Arany
Először is, szeretném
megköszönni az odaadását az antrók megmentésével kapcsolatban, de engedje meg,
hogy felsoroljam az érveinket.
1.
A csapat szét van esve.
-
A
Fény álarcos maga mondta, hogy ha újra össze jön az ötös, akkor robotjai
segítségével megöl minden élő lényt. Ebből következik, hogy nem
világuralmat akar.
-
Igaz,
nem hangoztatta, csak egyszer ezt az ígéretét, de be sem tartja igazán. Mégsem
akarjuk „ráncigálni a macska bajszát”.
-
Sok
sikert újra össze szedni, egyszer már próbálta az egykori csapat egyik tagja.
Neki nem sikerült, magának sincs nagyobb esélye.
2.
A tét
-
Jelenleg
a tét a következő: Ő békén hagyja az antrókat, mi meg békén hagyjuk őt. A harc a kövekért
folyik, amik ősi mágiával vannak felruházva
és meg tudják sokszorozni egy varázsló erejét. De amíg csak egy is hiányzik,
addig a terve nem mehet végbe. Ezért, nekünk könnyebb védekezni, mint támadni.
3.
A haderő
-
Nem
szeretném feláldozni a világon legjobban kiképzett katonákat, sem a legerősebb antrókat ezért. Az Ötös és az Aerten minden
egykori tagja nagy harcokat vívtak, az antróknak szüksége van rájuk, hogy
legyen reményük, miközben a puskacső végén élnek. Arról nem is
beszélve, hogy nekem személyesen mennyit jelent a katonáim, barátaim és
szövetségeseim élete.
Remélem
ez kielégítő válasszal szolgált,
hogy miért „nem történik semmi”. Csak a civilekben akarjuk tartani a reményt,
mert amíg bennük ott van, addig a maszkos nem tudja elnyomni őket.
Üdvözlet,
Leon
Darren”
„Mr.
Darren
Köszönöm
hamar válaszát.
Az
előző levelében megfogalmazottak alapján
úgy érződik, mintha félne, hogy veszítünk. Mégis, elnézést,
hogy ezt mondom, de önző dolognak találom, hogy személyes irányultságból nem
hajlandó támadást indítani a maszkos ellen.
Nem
lehet örökké védekezni.
Egy
támadásban kevesebb katonát veszít el, mintha évtizedeken keresztül védekezne.
De ez
személyes vélemény.
A
döntését megértem és elfogadom, mégis, ha úgy dönt, hogy támadna, esetleg
elérkezettnek érzi az időt, szívesen állok rendelkezésére.
Mély
tisztelettel,
Arany
Hajna”
Igaz, Izlandot nem hatotta meg
annyira a tavasz, de a nyúltestvérpárt annál inkább. Bundájuk újra bézsszínűre
vedlett, és Linda ismét kevesebbet lógott a „nyúlüregben”. Lilja nem tudta,
hogy örüljön-e vagy sem. Linda néha idegesítő volt, de legalább Lilja nem volt
egyedül. Egy alkut kötöttek, hogy segít neki a tavaszi nagytakarításban.
Ilyenkor minden előkerült, csontoktól romlott kajákon át eltűnt jegyzetekig és
tollakon át minden. Ez általában kellemesen szokott telni, sokat nevetnek és
táncolnak a zenére. Ezért húzódik el két napra.
Aztán előkerült egy pendrive a gép
mögül. Régi típusú volt, még az emberek idejéből származott. „Liljának”, írta
egy ráragasztott cetli. Az orvos azonnal felismerte.
- Lindaaaa!
-üvöltött át a szobába, ahonnan egy félig rothadt kézfej repült ki.
- Eh, ez meg mit
keres itt? Fúj! Hogy nem éreztük a szagát? -jött válasz helyett.
- Ugh... -tette
hozzá nővére is, aki egy lapáttal kidobta a félig olvadt hóra és bekapcsolta a
szellőző rendszert – Hol volt?
- A kötszeres
szekrény alatt.
- Jézusom! –
nevetett fel. Eszébe jutott, amputáció után el akarta tenni, hogy megvizsgálja,
de biztos leeshetett és megfeledkezett róla.
- Mire is
számítottam... – futott Linda kezet mosni undorral az arcán. Lilja közben erőt
vett magán és abba hagyta a nevetést, majd berakta a pendrive-ot a gépbe.
- Oké, Lilja,
mára végeztem, holnap találkozunk.
- Vigyázz magadra
Lin. – intett kuncogva.
Csak egy mappa volt, az is
„Nosztalgia vonaaaaaaaat” néven. Ahogy megnyitotta, egy .txt fájllal
találkozott szembe „Kedves jövőbeli Lilja” néven. Egy levelet írt magának, de
érződött, hogy nem volt teljesen józan akkor. Csak azért nem volt benne
káromkodás, mert a program átírta. A levél arról szólt, hogy okkal rejtette el
ezt a pendriveot, hogy majd valamelyik tavasszal megtalálja.
Hogy tud valaki ilyen kreatív és idióta lenni
egyszerre részegen?,
kuncogott magában és megnyitotta a többi fájlt. Minden ott volt.
Ezt a pendriveot apja adta neki,
ezen tartotta a feljegyzéseit és pár hangfájlt, képet meg videót. Igaz, a
videók nagy része annyira régi volt, hogy az új programok nem tudták
lejátszani, de volt ott pár kép, amit sikerült vissza állítani. Például a
szülei esküvője, ahol még emberek voltak. Sosem törődött vele annyira, hogy
vissza állítsa, de most örült, hogy megtette. A szülei igazán másképp néztek
ki, de örült, hogy nem emberek most már. Imádott apja füleivel játszani
kölyökkorában.
Ahogy végig nézte a fájlokat,
elérkezett egyhez, „Naplóbejegyzés – ’41. júli.” néven. Erről meg is
feledkezett.
- Aylen... -suttogta
félhangosan, ahogy olvasta. Most jött rá, hogy Szikrával találkozott azon a
nyáron- Szóval sikerült neki... -mosolyodott el. Kíváncsi volt, hogy ő
emlékezett-e erre. De kevés az esélye. Biztos említette volna. Ekkor eszébe
jutott, hogy ráírjon, de... Furcsán vette volna ki magát. „Szia, 6 éve megmentettelek, emlékszel?” Nem, nem szerette az
antrók orrába dörgölni, hogy megmentette őket. Miyoko persze kivétel ez alól.
Egy másik fájl egy videó volt. Nem
készülhetett olyan régen, ’44-’45-ös lehetett, mégis a képanyag sérült volt.
Nem tudta vissza állítani. Végül lejátszotta a hangot. Az első újra élesztési
kísérlet. Kudarcba fulladt. Dühében olyan erősen ütött a falba, hogy az
megrepedt. Az orvos oda nézett, ahol ez történt. Már be lett foltozva, nem
akarta, hogy mindig a kudarcára emlékeztesse. Ezután a műtő asztalra nézett,
ahol ma már ott áll az újra élesztő gép. Még nem működik biztosan, de jobban
mint akkor. A múltkor sikerült kutyákat feltámasztani, végül is... Igaz, nem
teljes sikerrel. Van, akit nem szabad vissza hozni.
Valamiért mégis úgy érezte, hogy
tesztelje ismét. Magához vett egy vadászpuskát és kiment az erdőbe. Őzet
keresett. De alighogy becsukta az ajtót, valaki állt mögötte.
- Apa! -ugrott a
nyakába.
- Bolyhos! –
nevetett fel a doktor- Jó újra látni.
- Én is örülök.
Uhm, érdekes híreim vannak számodra! – mondta miközben elindult.
- Látom éppen
menésben vagy. Ne jöjjek vissza később?
- Ne, ne! Nagyon örülök,
hogy itt vagy! – ugrált kettőt, majd halkított a hangján- Igazából erről később
akartam beszélni, de... Most láthatod élőben!
- Mi... Mi
történt? – kérdezte meglepetten apja.
- Csoda. – fogta
meg a kezét és elkezdte húzni. A férfi nem tehetett mást, követte.
Lilja már rutinosan vadászott.
Kiszórta a csalit és várt. Ez eltartott egy ideig, de most nem kellett annyit
várni. Egy gyors, hallhatatlan lövést adott le, a szarvasbika pedig össze
esett.
- Van egy tippem,
Bolyhos, de nem biztos, hogy örülök neki. – mondta apja, de segített neki
elhurcolni az állatot. De előtte Lilja leszorította a sebet, hogy ne vérezzen
el.
Amikor vissza értek az odúba, az
doktornő rácsatolta a gépre és megfelelő vértípussal pótolta a kifolyt vért.
Elvégezte a megfelelő operációkat, összevarrta a sebet. Lassan begyógyította és
a gép elkezdte az újraélesztést.
- Még nem állt be
az agyhalál. – mondta- Sikerülnie kell.
- Újra akarod
éleszteni? Ez... Ez őrület. – ámult apja, majd megölelte- Annyira büszke vagyok
rád!
- Igazából a te
kutatásaid alapján indultam el. A gyógypuska, amit építettél, szolgált alapul.
- De te
fejlesztetted tovább. Legutóbb láttam, életben tudja tartani az antrókat súlyos
vérveszteség esetén is! Ez orvostudományi áttörés! – csapta össze a kezei,
mégis lehalkította a hangját, úgy folytatta- Lilja, én csak egy valamit kérek.
Ne rakd ki a nyilvánosság elé! Nem szerencsés istent játszani, tudod.
- Megígérem. –
mosolygott a lány- De... -kezdte, de a szarvas felbőgött- ÉL! -kiáltott. A
lábai össze voltak kötve, nehogy kárt okozzon, de a biztonság kedvéért
nyugtatóval is tele nyomta. Örömében oda futott és elkezdte simogatni, hogy
nyugodjon le, miközben a gépet lekapcsolta. Az áram kicsit megcsípte, ahogy az
állathoz ért, de fájdalom helyett csak jólesően kirázta. Végül kiráncigálta a
szabadba, levágta róla a köteléket és elengedte. A szarvas nem tétovázott, egy
másodperc múlva már el is tűnt az ágak között.
- Légy szabad,
élő holtam! -kiáltotta utána a lány.
- Csak nehogy
aztán egy nevető trófeaként végezze a falon. – lépett mögé apja.
- Ha? – vonta fel
Lilja a szemöldökét.
- Gonosz halott
2. Nem láttad még?
- Nem hiszem.
-mentek vissza az odúba- De nem szeretek horrorfilmeket nézni. Elrontom
magamnak... Meg a környezetemnek is. – túrt a hajába nevetve.
- Igen. –
nevetett apja is- Anyád is mindig ezt mondja, hogy orvossal nem szabad
horrorfilmet nézni.
- Áh, van annál
rosszabb is... -legyintett Lilja- Miyokóval nindzsás akciófilmet nézni.
- Aha, mert ő is
harcművész?
- Igen. Egész
ügyes, csak óvatlan. Egyfolytában be kell kötnöm.
- Miatta épült ez
a gép is?
Ekkor Lilja
lesokkolt. Ebbe bele sem gondolt. Miért építette?
- N-nem... Nem
hiszem...- motyogta- Neki a gyógypuska is megteszi.
- Akkor...?
- Fogalmam sincs.
-sóhajtott a lány- Megkönnyítsem a dolgom talán. De nem gondolom, hogy sokszor
használom majd antrókon.
- Én is úgy
érzem. – mosolygott rá a férfi, majd megsimogatta a fejét- Elég ügyes vagy
ahhoz, hogy életben tarts mindenkit. -mondta, miközben elindult kifelé. A lánya
lekapcsolta az áramot és követte. Kint az ajtó előtt oda fordult hozzá.
- Miért
választottad az orvosi hivatást? -kérdezte az idős nyúl.
- Hogy életeket
mentsek. -jött a gyors válasz.
- Elmondjam, hogy
én miért? Az az izgalmas érzés, hogy te kontrollálod az életet. Ha akarod,
valaki kap még egy esélyt, ha nem akarod akkor meg... De ugye tudod, hogy a
halálból vissza hozni valakit önző dolog?
- M-miért lenne
az?
- A lélek miatt.
Tudod, anélkül csak anyagok lennénk időn és téren keresztül, szuperszámítógépek
által vezérelt robotok. Az zombik az agyhalál utánról jönnek vissza. A lelkük
irányít egy rothadó, agyatlan testet. Ezért játssz ezzel óvatosan. A lélek miatt.
- E-ezt nem
értem.
- Én sem
teljesen. De ezt a mi agyunk nem tudná felfogni. Lilja, -tette a vállára a
kezét- nagyon nagy hatalom van a kezedben. De ha valaki menni akar, azért ne
küzdj. A halál az élet része, ahogy az napnyugta is a napé. Rendben? – simította
meg az arcát.
- Rendben.
-bólintott a nyúllány. Egymásra mosolyogtak. – Egyébként, Lindával találkoztál?
Nem sokkal előtted ment el.
- Nem, sajnos. Ő
hogy van?
- Most?
-kuncogott- Nem igazán jól. Nagytakarítás és talált egy... Khm... -Végül óvatosan
arrébb rúgott egy hókupacot, alóla pedig a kéz bukkant ki. - Szóval hányingere
van, de szerintem már jobban van. – mondta, miközben vissza temette.
- Aha...
Szerintem nem érdekel az eredete. – majd felnevetett- Igen, vannak ilyenek.
Egy ideig csöndben mentek egymás
mellett, ki az erdőből. Ugyan arra mentek egy darabig, beszélgettek. Lilja
titkon be akarta érni a húgát, de esélytelen volt.
Miután elváltak, az orvos haza ment
készülődni a körútjára. Már várta, hogy Miyokót viszont lássa. Fel akarta
hívni, de valaki más vette fel a mobilt.
- Miyokoooo!!
-üvöltött bele, de nem jött válasz. Ettől függetlenül folytatta: - Nem sokára
indulok. Fuyumi mondta? Mellesleg, nem fogod elhinni mit találtam! Tippelj!
De nem jött
válasz. Lilja viszont túl izgatott volt ahhoz, hogy erre figyeljen.
- Egy félig
rothadt kezet. -nevetett fel- Meg persze egy pendriveot. Képzeld el, hogy pár
éve találkoztam Szikrával és már mindketten elfelejtettük. Úgy értem... Én
biztosan, viszont ő sem említette. Kétlem, hogy emlékezne rá amúgy. De ismered,
a feje tele van kábelekkel. Szerintem kitörölt pár dolgot magának. -kuncogott-
Bár nem tudom miért. Te mit gondolsz? A-amúgy, ez lényegtelen. Azt akartam
mesélni, hogy... Nem tudom beszéltem-e róla, de... Az utóbbi fél évtizedben...
5 évben, kísérleteztem. Tudom, mindig azt csinálom, de ez más volt.
K-képzeld... Sikerült újra élesztenem! De nem úgy, mint a defibrillátor, meg
hasonlók, hanem... Szíven lőttem egy szarvasbikát, kutyák torkát vágtam el,
nagytestű állathullákat vonszoltam az odúba és mind é-élve jöttek ki! Hát ez
nem... Óriási? – sóhajtott, izgalmában hajába túrva. Most vette csak észre,
hogy nem jött válasz. – Miyoko? Halló? – ránézett a mobiljára, biztos hívja-e,
aztán amikor megbizonyosodott, hogy ez igaz, tovább szólongatta a lányt. –
Rosszkor hívlak...? MIYOKO!
A vonal másik végén a fiú befogta az
említett macskalány fülét a fény karokkal. Már nem vezetett, pont a telefon
miatt. A nővére mellett ült.
- Most nem érhető
el. – mondta ismert, mélyebb hangján.
- Mi a... Ki van
ott? Azonnal add át neki a mobilt!
- Nem ismersz
meg, doktornő? Szinte fáj, tekintve, hogy egy éve ismerjük egymást.
- Kevesebb mint
egy éve szerencsére, és én majd megmutatom neked mi a fájdalom! Hol van a
lány?! Ha bántani mered...
- Ugyan, ne
fenyegess! Nincs semmi baja, biztos kezekben van.
- Beszélni akarok
vele!
- Mit nem értesz
azon, hogy nem érhető el, kedves?
- Mire kell
neked? Csak egy bérgyilkos. -morgott Lilja.
- Hah! -nevetett
fel a maszkos- Csak? Ő „csak” az egyik legerősebb varázserővel bíró kölyök a
világon.
- É-és miért vagy
olyan biztos benne, hogy melléd áll?
A maszkos
felnevetett, de amikor érezte, hogy a lány fülei mozognak a keze alatt,
megköszörülte a torkát és halkabban annyit mondott:
- Azt majd megtudod,
nyuszikám. Talán épp tőle... -kuncogott, miközben lerakta. Miközben óvatosan
visszacsúsztatta a táskájába és kikapcsolta a készüléket, egy katona lépett
mellé, hogy az út felét már megtették. Igazán gyorsan haladtak, csak 5 órája
indultak. Hikaru egészen meglepődött, hogy a szer, amit Morana adott, tényleg
ilyen hosszú időre alva tudja tartani a lányt. Pedig igazából most jól esett
volna a társasága. De nem tudott mit csinálni, a fejét hátra döntötte, de végül
őt is elnyomta az álom.
Mindkettőjüknek furcsa álma volt.
Egymással álmodtak. Egy furcsa világban voltak, a föld fekete volt, a víz, a
fák levelei, a virágok, mind a lila különböző árnyalataiban pompáztak, az ég
pedig vörös volt. Este volt, sötét, fénytelen. A lány elindult egy irányba, de
közben megállt egy folyónál.
- Mi a...? –
nézte a tükörképét. Belemerítette a kezét, de ahogy kihúzta, az száraz maradt.
A folyóban vörös halak úszkáltak, de a lány nem tudta megfogni őket.
Akárhányszor kiemelt egyet, az a levegőn porrá vált és visszafolyt a vízbe,
ahol újra hallá lett. Kintről beszédet hallott, mintha az ég felülről jött
volna, vagy a föld alól. Tompa volt, érthetetlen. Ekkor nevetés hallatszott,
amibe beleremegett a föld, az ég pedig megrepedt, de gyorsan vissza varrta
önmagát. Ekkor vette észre a bérgyilkos, hogy körülötte mindenhol fekete füst
gomolygott, bárhova lépett, mindig tíz méter távol volt tőle. Amikor elkezdett
futni, a táv felugrott 50 méterre. Egy idő után egy hatalmas lila tóhoz
érkezett. Ahogy lehajolt, egy fekete kéz lehúzta a pólójánál fogva. De kapott
levegőt. Próbált küzdeni, rúgkapált a vízben, de az csak húzta le, akárhányszor
feszegette le magáról. Egy idő után elengedte, de a lány nem bírt felúszni. Ekkor
tudatosult benne, hogy álmodik és csak hagyta magát, zuhant lefele.
Ez nem tartott sokáig, hirtelen egy
másik személyt húzott le magával egy fekete kar, aki szintén küzdött.
- Hikaru!
-kiáltott volna fel a lány, de egy hang sem jött ki a torkán. A fiú rá nézett,
majd a kezét nyújtotta. Miyoko megfogta azt és ekkor egyszerre kezdtek el a
felszínre úszni. Egész hamar felértek, egy szigetre, amin a talaj fehér volt, minden
más sárga és okker árnyalatú, az ég pedig zöld. Nappal volt, de a fény mintha...
csak úgy lett volna. Mindenhol. Az ikerpár egyszerre mászott ki a szigetre.
- Mit keresel
itt? -kérdezték egyszerre, majd szinkronban kezdtek nevetni és leültek.
- Furcsa egy
álom, nem igaz? -kérdezte Miyoko, miközben a lilás színek egyre közelebb
kúsztak hozzá a talajon. – De tudod mit nem értek? Hogy miért... Miért vagyok
itt?
Hikaru csak
vállat vont.
- Dettó. –
sóhajtott- Tudod, kicsit hiányzott a társaságod. De amúgy sem aludtam már
rendesen rég óta. – nyújtózott macska módra – De tudod mi lesz a poén? Amikor
megtudod, hogy elaltattalak. – nevetett fel.
Miyoko arca
elkomorult.
- Te elaltattál?
- Jaja. Meg
Liljával is beszéltem. Aggódó volt...
A lány ekkor a
testvérére ugrott, bukfenceztek és az árnyékkarok segítségével egy fához vágta.
Dühét hirtelen nem bírta máshogy kifejezni. De a fiúnak meg sem kottyant. Felállt,
leporolta magát. Pimaszul vigyorgott.
- Nem vagyok
annyira álmos... – mondta és vállat vont. A lány ismét neki szaladt, de a fiú a
karokból egy pajzsot font és megállította. Végül ugyan azokkal a karokkal megfogta
a karjait és térdre kényszerítette testvérét. Letérdepelt elé, kezeit a combjaira
rakta. Pár méterre voltak egymástól, a világos fűben, a fiú mosolygott, a lány
pedig küzdött.
- Eressz el
azonnal! -morogta. Az árnyék kezeket is bevetette, de semmi nem működött.
- Akkor meg fogsz
támadni. – válaszolt lágyan.
- Áááá, nem. Csak
a tüdődet tépem ki.
- Nem tennéd.
- Miből gondolod?
– morgott a bérgyilkos még mindig. A fiú halványan elmosolyodott és közelebb
csúszott. A kezeivel megfogta a lány arcát, mint egy kisállat pofiját és meggyömöszölte
azt. Miyoko próbált elfordulni, de nem tudott.
- Mert az én
elmém erősebb. Szerintem azért álmodunk együtt, mert egymás aurájában aludtunk
el. -rakta le a kezeit. Törökülésbe helyezkedett, kezeit ismét a combjaira
helyezte.- De te még mindig gyenge vagy. Ezért vagyunk az én világomban. Ezért
nem tudsz küzdeni. Látod, azon is össze törsz, hogy a barátoddal beszéltem. Pedig,
– mosolyodott el ismét- az gyakrabban történik, mint gondolnád.
Itt tartott egy hatásszünetet.
- Mondd csak,
miért nem bízol bennem? – kérdezte. A lány lehajtotta a fejét és felnevetett.
- Mégis mit
gondolsz? – nézett fel ismét, ahogy megrángatta a kezeit – És amúgy miért
altattál el?
A fiú nem
válaszolt elsőre. A vizet nézte. Végül, egy fél perc után megszólalt, halk
volt.
- Most meg
tudnálak ölni... – motyogta.
- Tessék? Nem
értettem... U-ugye rosszul hallottam?
- Most meg
tudnálak ölni. – mondta a fiú hangosabban, magabiztosabban. Felállt, még mindig
a vizet nézte. – Nem vagyok annyira fáradt, hogy alva maradjak. Egyfolytában
ébren álmodok. – vakarta meg a füle tövét. Végül kitárt karokkal hátra dőlt. Mintha
átesett volna a talajon, azonnal eltűnt, ahogy a karok is. Miyoko oda rohant, a
földet kotorta.
- Hikaru! Hikaru
Yoshiba azonnal gyere vissza! – kiabált. Végül ő is kitárta a karjait is hátra
dőlt. Nem jött be. Most ott feküdt a fűben, az eget nézve.
Eközben Hikaru felkapta a fejét.
Ugyan úgy ült, ahogy elaludta, feje hátra döntve. Nővérére nézett, aki
mocorgott. „Uh, talán ez nem volt jó
ötlet.”, gondolta, ”Nehogy
felébredjen idő előtt.” Végül óvatosan, bátortalanul a kezét a lány fejére
rakta és elkezdte simogatni. Válaszul az megrebesgette a füleit.
- Ugyan, miért
ölnélek meg? – mondta halkan. Végül felállt, járt egy kört, nyújtózott. Megnézte
hol járnak. Egy bő 3-4 órára azért elaludt.
- 1 óra max. –
mondta, ahogy vissza huppant. Nagyot ásított és hatra döntötte a fejét. Most
hosszabban szenderült el, de azért sikerült.
Eközben Miyoko miután hátradőlt,
érezte a simogatást, hallotta testvére szavát. A suttogás a föld alól jött. De
nem érdekelte. Tudta, hogy úgy sem vetne véget így az életének. Nem véletlenül
töltött hónapokat az edzésével. Hirtelen a fivére kiemelkedett mellette a
fűből.
- Megsimogattál?
-kérdezte a lány halkan.
- Igen. – jött a
válasz ugyan olyan halkan.
- Remegett a
kezed.
- Igen.
- Megfojthattál
volna.
- Igen.
- De nem tetted.
- Igen.
- Tudtam, hogy
nem fogod.
- Tudom. – mondta
a fiú, majd felállt, a kezébe idézett porból egy pisztolyt. Azt betöltötte és a
lányra lőtt. 10-szer sütötte el a fegyvert, minden lövésre a lány megrezzent.- De
ne hidd, hogy nem játszottam el a gondolattal... Vagy, hogy nem tenném meg.
- Szóval ilyen
érzés... – motyogta az. Csak lassan becsukta a szemét. Nem kapott sebet, csak
megérezte. Mintha minden egyes alkalommal egy tűnt szúrtak volna belé, de csak
egy másodpercre. Utána eltűnt a fájdalom.
- Akkor most mi
lesz? – kérdezte egy idő után- Mikor fogsz?
- Én? Soha. Max
megütni, eltörni pár bordád. De nem foglak megölni.
- És ha a bordám
kilyukasztja a tüdőm?
- Ne becsülj le.
- És ha
életveszélybe kerülnék?
- A bordatörés
miatt? Kizárt.
- Nem. A-azon
kívül.
- Kimentenéd
magad. Most azt kérdezed, hogy megmentenélek-e? – fordult a lány felé, kezei
hátul összekulcsolva. – Igyekeznék. De nem adom szavamat.
- Egy fegyver
vagyok. – mondta végül a lány – Amíg hasznos vagyok, addig megtennéd. És te, -
mutatott rá- te vagy a báb.
- Látod, ez nem
igaz. Mindketten fegyverek vagyunk. De ezt egyszer már átbeszéltük. Mindjárt
megérkezünk.
- És én... Mikor
ébredek fel?
- Amikor kell.
- Amikor kellek?
Lebilincselni nem lehetett mi? Vagy újra elrabolni. Tudod, ez érdekes. Mindenki,
akivel dolgom volt, - ült fel törökülésbe- azok be akarták nyalni magukat.
Kedvesen közelítettek. De hozzám... -mosolyodott el- Hozzám erőszakkal. Fenyegettek,
elbűvöltek, elraboltak. Egy alku tárgya vagyok.
Hikaru sóhajtott,
majd leült a lánnyal szemben. A kezeivel most a bérgyilkosét fogta meg. Mint
testvére fogta, finoman. Rá mosolygott.
- Aki erős, azt
be akarják fenyíteni. Miért engedsz, amikor te vagy az erősebb? Kivéve kettőnk
közül, de nekem előnyöm van. Ha túl éled, pár év és egy szinten leszünk.
Segítek. Mi ketten... Megválthatjuk a világot! Gondolj bele, akárhogy sül ez
el.
- Csak éljük túl?
Ez tetszik.
- Nem vagyunk
halhatatlanok. Csak legyél erős!
Így néztek egymás szemébe egy ideig,
amíg egy tompább hang meg nem zavarta őket.
- Főnök, főnök!
- Ez én vagyok...
– morgott a fiú- Szerintem megérkeztünk.
- Lehet egy
kérésem? Ne drogozzatok be többet.
A fiú utoljára
vigyorgott egyet.
- Én az utolsó
pár évemet bedrogozva töltöttem, nyugi. Hozzá fogsz szokni. – mondta, ahogy a
fű ismét elnyelte.
- Mi van?! –
kiabált, ahogy felkelt.
- Megérkeztünk.
- Oh, oké...
Köszönöm. – dörzsölte meg a szemét. A mellette lévő maszkjáért nyúlt, amit
felcsatolt, majd felkapta testvére táskáját és végül a lányt is. A vállára
helyezte és elhagyta a gépet.
Magabiztos léptekkel ment be az
épületbe, a testvérét sosem bízta a fénykarokra, saját karjaiban szállította,
óvatosan. Az néha mocorgott persze, nehezebben szuszogott. Amikor Hikaru felért
a megbeszélt helyre, akkor szinte berúgta az ajtót.
- Megjöttem.
- Azt hallottam.
– morgott vissza Morana – Még mindig hat?
- Persze.
- És te mit
csináltál az úton?
- Te? – kerülte
ki a választ a fiú. Ezt persze a kígyó észre vette, de csak a szemét forgatta.
- A kedélyek
kezdenek elszabadulni. Az a sakállány egyre türelmetlenebb. Már az egykori
csapat több tagjával is beszélt. Eljött az idő. A lányt fektesd az ágyra.
-mondta, fel sem nézve a kütyüjeiből. Végül megfordult és egy tűt dobott Hikaru
kezébe, aki fél kézzel kapta el. – A nyakába!
Miyoko közben hallotta a tompa
hangokat maga körül.
„Szóval az a sakállány.”, eszmélt rá. Ekkor egy erős fájdalmat
érzett a nyakába, egy szúrást, de ez nem múlt el. A szemei kipattantak és
felült. A nyakához kapott és kihúzta a tűt.
- Képes voltál
leszúrni? -kérdezte japánul testvérétől. Az csak vállat vont.
- Most kelessz. –
válaszolt ugyan azon a nyelven.
- Mi volt ebben?
-kérdezte Miyoko angolul, most Moranától.
- Először is, jó
napot. Örülök, hogy újra találkozunk.
- Én kevésbé.
- Másodszor
pedig, semmi.
- Oké. Mondd a
dolgom és haladjunk.
Morana
felnevetett.
- Le sem
tagadhatnátok egymást. – mondta, miközben a lány felállt. A kígyó közben
kivezette őket a szobából egy gépterembe. Miyoko enyhén szédelgett, de fivére
támogatta. Mindketten a nő mögött mentek.
- Jól vagy? – súgta
oda anyanyelvén a fiú.
- Persze. Minden
oké.
- Normális, hogy
szédülsz. Pár perc és elmúlik. Ha hallucinálsz, akkor koncentrálj egy pontra.
- Oké. V-várj,
veled is volt már ilyen?
- Nem fogod
elhinni, de az életemet mentette meg. De ezt majd máskor elmesélem. Egyébként
rémes. Mintha belülről ütöttek volna ki. Minden össze van keverve, altató,
érzéstelenítő, nyugtató... Akár halálos is lehet. De Morana hazudott. Abban a
tűben az ellenszer volt. Nem tudom pontosan mi. Egy szúrásra nem ébredsz fel.
Akár meg is ölhetnének, nem éreznéd.
- Szóval, mintha
halott lennék.
- Nem. A tested
működik, csak az idegek kevésbé.
Közben meg is érkeztek. A terv
egyszerű volt: Újabb offenzíva. Most, amíg lankadt a figyelmük. Miyoko lesz az,
aki besurran és elviszi a köveket, Hikaru pedig tartja a frontot, hogy ne
legyen a testvére feltűnő. Morana elmagyarázta, hogy több időben, több irányból
fognak támadni, vízről, szárazföldről és levegőből. A két testvér két oldalról
mentek, így elválás előtt Hikaru átnyújtott Miyokónak egy maszkot. Ugyan úgy
nézett ki, mint az övé, csak más volt a színe. A lányén a színek az eredetinek
a negatívja volt. Ahol világos volt, ott sötét lett, ahol sárga volt, ott pedig
lila. Miyoko meglepetten nézett, nem tudta mit mondjon. Végül csak meghajolt,
köszönömöt mondott, majd, hogy nem igazán maszkos típus. A fivére csak annyit
válaszolt, hogy ő pedig nem az a „sminkelős típus”, de mégis bele ment. Csak
mosolygott. Ezt csak egy vicces dolognak szánta. A lánynak ez leesett és csak átölelte
őt. Ahogy Miyoko felszállt a gépre, a maszkot nézte. Eszébe jutott a legutóbbi
támadás, amikor Avian lelőtte a testvéréről. Ugyan úgy tartotta, mint a másikat
akkor. De nem tette fel. Már az álruhájában volt, bundája átfestve, magasított
cipő, megfelelő öltözet mű szemüveggel. Morana előre eltervezte, egy ott
dolgozó macskának öltözött be, aki takarító volt. Az eredetit elrabolták és
kivallatták. Ez alkalommal pontosan tudták, hogy hol és mit kell keresni.
A lány korán reggel érkezett, szinte
észre sem vette senki. Tudta hogyan kell viselkednie, mosolyognia kell,
csöndben lenni, balett lépésekkel pakolni. Felrakta a fülesét és neki látott a
munkának. Csinált már ilyet, nem nagy cucc. Csöndben van, megfigyel, játssza a
szerepét. Tudta mi lesz itt. Már ismerte az ijedt kiabálásokat. Fel volt
készülve. Csak egy dologra nem. Egyszer volt a felsőbb emeleteken dolga, amikor
egy különös ládáért küldték el. A tartalma nem volt fontos, de az, hogy
meghallotta az oroszlán ismert hangján, az jobban. Oda pillantott, de csak egy
másodpercre. Nem volt egyedül. A sakállány is ott volt, meg még páran. A
vaddisznó férfi mély hangját és... Auróra, az énekesnő hangját is felismerte.
Ez a tény, hogy... többen is itt vannak, ráadásul veteránok, meglepte. De kevés
eséllyel tudnak ártani a küldetés végkimenetelének. Ha ők tudnák...
A megadott időben megremegett az
épület. Az antrók, mint hangyák kezdtek el mozogni, futni, hasonlók. Meg volt
adva egy kimenekítési protokoll és a bérgyilkos tudott erről. A megfelelő
helyen elbújt és megvárta, amíg az épület kiürül. Amikor ez megtörtént, az
épület rázkódások közepette le ment a raktárba. Két őr állt ott, mindkettőt
leküzdötte a seprűvel, igaz, az eltört. A már haszontalan eszközt félre
hajította és a megfelelő ládához ment. Cselesen egy muníciós ládába rakták
őket, mélyre félre rakva, mintha nem lenne már haszna. A lány átpakolgatta a zölden
világító köveket, amik szinte égették a kezét, de furcsa módon az árnyékkezeken
átesett. Nem volt más választás, mint sietni. Kifutott, nyakában a táskával,
amiben mintha személyes dolgai lettek volna. A kimenekítő hajókról már
lemaradt, szóval nem volt más választása. Csak tettette a rémültet, ahogy egy
hátsó kijárón kifutott az erdőbe, de azért figyelt, hogy a csatatér közelében
maradjon.
-
Hé, te! – kiáltott rá valaki hirtelen. A lány oda nézett és az íjásszal találta
szemben magát – Oh... Ne haragudj, a-azt hittem... Mindegy. – engedte le az íját.
- Te... Ki vagy?
– kérdezte Miyoko miközben megigazította a hamis szemüveget.
- Mire érted ezt?
Barát, ha azt kérdezed.
- N-nem. Még nem
láttalak. N-nem kéne neked is... menekülnöd?
- Nem. – rázta
meg a fejét- Van fegyverem. V-agyis... Mindegy az! Fogalmam sincs mit csinálok
amúgy. A robotokra lövünk és kész. – fordult vissza. De Miyoko nem tágított. Ki
akart deríteni pár dolgot.
- Ügyesen célzol.
– mondta, ahogy behúzódott egy fa mögé.
- Kösz. Tudod,
volt már dolgom robotokkal.
- Úh, nem te vagy
az az íjász, aki segített feltörni a...
- Mi?! Honnan
tudod? – szakította félbe a takarítónak álcázott lány gondolkodását.
- Ühm... Elég
gyorsan terjednek a pletykák, hírek...
Hajna
felnevetett.
- Meghiszem azt. Igen,
én vagyok az.
- Igen! El sem
hiszem, hogy élőben találkozhatok veled!
- Bár csak jobb
alkalomkor történt volna ez.
A macska némán
bólintott.
- Mégis... Mire
kellenél nekünk? – mormolta magában anyanyelvén és előpattintott egy kést.
- Tessék? –
kérdezett vissza az íjász, túlüvöltve a csata zaját. Miyoko megrázta a fejét és
leült az aljnövényzetbe.
Eközben a robotsereg óvatosan körbe
fonta az épületet, szinte már bent harcoltak nagy részben. Avian is megérkezett
Szikrával együtt, de a többiek nem. Kivéve a bérgyilkost, ugye. Aki még mindig
ott lapult az íjász mögött. Azon törte az agyát, hogy hogyan tudná kiiktatni a
sakált, anélkül, hogy bárki észre venné, beleértve az áldozatot magát is. Ez az
álma azonnal szerte foszlott, amikor a mobilja megcsörrent.
- Hé, Arany! –
kiabált bele Szikra- Hol vagy?!
- I-itt kint, ne
üvölts. Itt van velem még egy nő is.
- Nézz ki a
tömegbe, nem fogod elhinni!
- Mi? Hol? –
kérdezett vissza Hajna, de a mosómedve addigra lerakta. Viszont amikor kinézett
a tisztásra, tényleg nem hitt a szemének. Leon egy hatalmas, elektromosnak tűnő
karddal kaszabolt. A hacker felismerte az öreg fegyvert, de a férfi mintha újra
fiatal lett volna, kabátja nélkül, a kék rövidujjú pólójában harcolt, sörénye
pedig hátul be volt fonva, úgy lengedezett a szélben. Miyoko is kinézett.
Mindketten furcsának találták, ahogy a férfi ilyen mozgékonyan kaszabolt a nagy
fegyverrel. Furcsa volt mosolyogni látni. A bérgyilkos gerincén végig futott a
hideg, megborzongott. Ideje volt távozni.
- Hikaru, hol
vagy? – szólt bele az adó-vevőjébe anyanyelvén.
- Miyoko! Már azt
hittem bajod esett! Hol voltál eddig?
- Az nem lényeg.
Vagyis... Itt van velem a sakál, a hackeretek.
- Mi? Honnan
tudsz te... – kérdezte, de eszébe jutott, hogy nem véletlenül ő a tolvajuk- Jól
van. Ki tudod ütni?
- Meglátom.
- Kell. A támadás
végén oda megyek az erdő szélére, addig maradj ott, ahol vagy.
- Értem.
Most kapóra jött,
hogy az íjász le van nyűgözve. A lány fejében körvonalazódott egy terv. Kirúgta
Hajna lábait alóla, hátra rántotta a kabátjánál fogva és mielőtt az
meglepődhetett volna, Miyoko már rajta is térdelt. Valami frappáns szövegen
gondolkozott, de nem jutott eszébe semmi. Végül csak ökölbe szorította a kezét
és nagyot lendített és az ököl tompán csattant a fején. De meglepetésére az
éveken át begyakorolt mozdulat nem hatott elsőre. Hajna megszédült, de nem
ájult el elsőre.
- Mi a...
-nyögte- Te...?
Miyoko
meglepetten a kezére nézett, majd megint megismételte az ütést. Most sikerült, a
hacker azonnal kifeküdt.
Most ott maradt az eszméletlen
testtel. Elkezdte átkutatni a fejvadász zsebeit. Nem sok minden volt ott, de a
mobilját megtalálta. Igaz, nem tudott vele mit kezdeni, minden magyarul volt
benne. De a zsebében volt még egy kis szövet darab is, szép, tradicionális
mintákkal kihímezve, rajta egy írás volt, szintén magyarul.
Ahogy
azt nézegette, nagy rivalgás támadt kint.
- Leon, földre! –
kiáltotta egy ismerős hang. Ez a hang Vitalyhoz tartozott, aki felpörgette a
gépágyút és annak ropogása betöltötte a tisztást. Az oroszlán férfi a földön
hasalt, kezét a tarkójára téve. Közben a robotok kiürültek.
- Ezt mért csak
most vettük elő?! – üvöltött a férfi nevetve, amikor befejezte az írtást. Leon
óvatosan felnézett.
- Megvesztél?! –
állt fel, leporolva magát.
- Maradj
magadnak! – kiabált vissza Vitaly- Tanulj meg szórakozni inkább.
Leon is közben
felvette a kardot a földről és körbe nézett. Egy robot sem volt, részben az
írtásnak, részben a visszavonulásuknak köszönhetően, bár az utóbbiról nem
tudtak. Vitaly és Leon egymásnak szaladtak, az előbbi azért mert tényleg aggódott,
az utóbbi pedig meg akarta verni bajtársát.
- Leon, jól...
-kezdte, de az állon verte - ... vagy? – tántorodott meg és az ütés helyére
nyúlt.
- Megvesztél?! –
kiabált az oroszlán, kardját a földbe szúrva. A vaddisznó persze bedühödött és
meglökte barátját, aki erre vissza lökte. Egy szempillantás alatt egymást
akarták a földre gyúrni. A többiek, Szikra, Auróra és Avian pedig hátulról
nézték. Szikra és Avian a sivatagi rókát nézték, aki csak mosolygott ezen.
- Pont, mint
régen... -kuncogott.
- Akkor nem
szakította őket félbe? -kérdezte Szikra.
- Nem. Általában
Nya is beszállt és Gavriil vetett véget neki. Én meg csak néztem.
Ebben a
pillanatban egy robot, amit eléggé megviselt a csata, hirtelen felállt. A
férfiak nem is vették észre, de még a lányok sem. Szikrának hirtelen eszébe
jutott Hajna és hogy hol lehet. A robottal senki sem foglalkozott, igaz, csak a
bérgyilkos rezzent meg a bokorban, visszatartotta magát, nehogy leszedje a masinát.
Egy
lövés dörrent és a robot össze esett. Mindenki Avianre nézett, de a lány csak
feltartott kezekkel jelezte, hogy nem ő volt. Az erdő szélén egy vaddisznó
állt, füstölgő puskával a kezében. A golyó pont a birkózó antrók feje között
süvített el.
- Mit mondtam. –
kuncogott ismét Auróra- Mindig eltalálja és csak azt, amit akar. Mintha tudná a
jövőt.
- Te megvesztél?!
– kiáltott mindkét férfi a tisztás szélén álló férfira, aki enyhén
elmosolyodott.
- Belépni mindig
tudott.
Gavriil közelebb
sétált, lassan. Közben fivére futott. De amikor oda ért, nem lassított, neki
akart futni. A mesterlövész egy könnyed mozdulattal kilibbent előle, de ekkor Vitaly
hátulról emelte fel, küszködve az ösztönnel hogy földhöz vágja.
- Engedj el! –
morogta Gavriil, de már rég nem számított, hogy ő az idősebb. Mióta legutóbb
találkoztak, Gavriil arca igen csak megváltozott. Míg Vitalyn a sebek nem
szaporodtak tovább az Aerten vége után, addig fivérének csak akkor kezdődött
el. De nem csak az arcán lettek új sebek. Miután Vitaly letette és kezet fogtak,
meglátszott, hogy jobb kézfeje helyén egy mechanikus implantátum van. Mindannyian
oda mentek a főbejárathoz, ahol a katonák is gyülekeztek. De parancs helyett
Leon csak rájuk mosolygott és elküldte őket pihenni.
- Nahát, jó a
hajad, Leon. Férfiben nem volt? – szólt oda Gavriil, de az oroszlán csak
felnevetett és átölelte. Aurórának csak kezet csókolt és megdicsérte a
kinézetét, Aviannel viszont csak kezet fogott. Kölcsönösen kifejezték, hogy
mennyire örülnek egymásnak, végül pedig Szikra is bemutatkozott, de csak becenevén.
Avian úgy gondolta, hogy ő majd négy
szem közt beszél az egykori tanítójával, így elment megnézni a robotokat. Az
első az volt, amelyiket Gavriil lőtt ki, felemelte. A lyuk tökéletesen a
mellkasánál volt, még mindig szikrázott. Miután végzett, ledobta a robotot, ami
halkan koppant a földben és a motorja pukkant egyet. A rendőrnő enyhén hátra
ugrott, de végül csak belerúgott és ment tovább. Ekkor látott meg valamit. A
fák fölül egy nagyobb légjármű jelent meg, egy hordozó hajó. De még mielőtt
leért volna, Hikaru ugrott ki belőle, térdre érkezve.
- De régen láttalak
már, Blanchet! – hajolt meg színpadiasan az egyre csak hátráló lánynak. A
következő mondata már a mikrofonjába szólt.
- Gyere.
Miyoko lépett ki
a bokrok közül, sminkjének egy része leszedve. A hamis szemüveg kiesett a
kezéből és véletlenül rá is taposott, de egy enyhe megtorpanást leszámítva nem
esett ki a szerepéből. A testvérétől kapott maszkot viselte és csak oda
biccentett Aviannek. Közben a többi antró is oda futott.
- A-az Hajna! – kiáltott
fel Szikra, aki már a többiek előtt ott volt, és már előre is lépett, hogy
vissza szerezze, de a bérgyilkos válaszul kést szorított az eszméletlen lány torkához.
- Te mocsok! -sziszegte.
Avian keze közben végig pisztolyán járt. Megvárta amíg a lila maszkos berakja a
lányt a légjárműbe és közben levette a kabátját. A bérgyilkos biccentett
társának, aki jelet adott, hogy szálljanak fel.
-
Erre most szükség volt? – kérdezte Miyoko, ahogy feltolta a maszkját és levette
a táskát magáról. A gép ajtaja még mindig nyitva volt. Egyszer csak Avian nagy
szárnycsapásokkal megjelent és kirántotta őt a lábánál fogva. Miyokónak csak annyira
volt ideje, hogy egy árnyékkézzel lehúzza a maszkját, mert a mesterlövész nem
tudta őt megtartani. Egy jó tíz métert zuhant, de Szikra elkapta.
- Ez nem Hajna!
-kiáltott fel meglepetten és eldobta a macskát.
- Nem? – érkezett
le közbe Avian is- Francba!
A macska közben
felállt és megpróbált elmenekülni, de Szikra nem hagyta. Elkapta a karját és
erős robot kezével ott tartotta.
- Nem baj, ő is
megteszi... – morogta és a földre teperte. Durvább volt, mint szokott. A
veteránok akkor értek oda.
- Mi történt?
-kérdezte Auróra.
- Elvitte Hajnát.
-mondta Szikra- De Avian kitalálta, hogy vissza tudja hozni, ha adok neki egy
kezdő lökést...
- Hé, legalább
elkaptam az elkövetőt! - vont vállat a
rendőrnő – Vedd le a maszkot inkább!
Miyoko küzdött,
de nem merte használni az erejét. Nem akarta, hogy kiderüljön ki ő. Csak egy
dologról feledkezett el. Szikra szinte letépte róla az álarcot és mindenki felé
hajolt, majd meglepetten elhúzódott.
- Yoshiba? –
kérdezte Leon és Auróra kórusban, miközben a Sokolov fivérek nem tudták miről
van szó. Szikra és Avian meg sem tudtak szólalni, csak elhátráltak. Miyoko felállt,
leporolta magát.
- Renégat! (Áruló!) – kiáltotta Avian- Hogy tudtam,
hogy nem szabad benned megbízni!
De Miyoko nem
mondott semmit, csak letörölte az arcáról a maradék festéket. Valami találó
megjegyzésen gondolkozott, de elméje megint cserben hagyta. Csak kitárta a
karját.
- Elkaptatok! –
mondta- Hallgassatok ki, vagy valami.
- Hagyd abba a
trükközést. – mondta Szikra halkan ahogy közelebb lépett, hangjában mélyen
érződött a csalódottság. Miyoko feltette a kezét a tarkójára, gondolván, hogy
letartóztatják. Így is lett. A mosómedve egy, az egyik robotból kitépett
kábellel kötötte meg a kezét, miközben Avian pisztolyt tartott a hátához és úgy
vezette be.
Furcsa módon a bérgyilkos nem érzett
semmit. Se szánalmat, se megbánást, de még örömöt sem. Csak hagyta, hogy vigyék,
hogy durvábban bánjanak vele. Most nagyot kockáztatott, nagyobbat mint eddigi
életében valaha. De nem az ellenségnek adta át magát, á nem. Csak ők nem tudják
ezt még.
